A türelem meghívója

Egy bizonyos szituáció, egy lábtörés arra kényszerített, hogy vegyek vissza az utóbbi időben felvett tempóból. Olyan szépen belelovaltam magam eseményekbe, történésekbe, hogy már magam sem láttam a fától az erdőt. Terveim között pedig még további terhek szerepeltek magam elé tűzve. Ennek szépen meg is lett az eredménye, a sors kényszerpihenőre ítélt engem. Viszonylag hamar átláttam, miért is történt ez az egész esemény szép május elsejénk napján. Arra azonban nem számítottam, hogy az ego nem adja magát könnyen.

Ellenállásban

Az áhított nyugalom helyett, az elmém lázas ámokfutásba kezdett. Mert ugye, csak az eredményes, cselekvőképes életben hiszünk. Csak a látványos, aktív eseménydús élet az, ami értékelhető. Így amikor megállunk, akár saját szándékunkból, akár pedig kényszerűségből, alattomosan támad a bűntudat. „Csak heverészgetünk itten?”, „Más megszakad, míg te ott ülsz”,” Milyen ember az, aki lustálkodni mer? „- többek közt hasonló értékítéletek fogalmazódnak meg az elmében, belső feszültséget teremtve, ami aztán kifelé is megnyilvánul.

A türelem, az elfogadás gyakorlására kaptam most felhívást. Ez amúgy is fejlesztendő terület esetemben, így most szépen, közvetlenül növekedhetek ebben. A magyar kórházi rendszer bőven ad erre alkalmat, ahol a várni ige szinte kézzel fogható fogalom.  (Ez a történet is megér egy írást, de arról bővebben egy másik posztban.) A kórházhoz képest itthon csodálatos, és itt jön a türelem elfogadásának következő szakasza. Elfogadni, hogy most ez a dolgod. Pihenni, gondolkodni. Lazítani. Dönteni. Elfogadni, hogy nem tudsz segíteni, hogy nem működnek a szokásos sebességgel a dolgok. Türelmet és több jelenlétet vinni a legapróbb dolgokba is. Mert hát így egy egyszerű fogmosás is sokkal lassabb procedúra. Az elme azonban az ellenállás felé terel. A félelem felé. Hogy nem lesz elég pénz, hogy nem illik ezt csinálni, hogy más mit gondol rólam. Ezekkel az ellenállásokkal, a szenvedés csak nagyobb mértéket ölt. Hogy nincsenek véletlenek: az ellenállásból az fakadt, hogy szépen ráestem még egyszer a tört lábamra. Így aztán most tényleg meg van értetve velem, hogy most ki kell használnom ezt az időszakot, és a türelmet percről percre gyakorolhatom.

Türelem meghívója

Így hát gyakorlok, és egyre nagyobb békét és tudatosságot érzek. A tanulásnak sosincs vége…. mindig kapunk olyan leckét, amelyben fejlődhetünk és tudatosodhatunk. A lényeg, hogy mindig fogalmazzuk meg magunknak, mi az ami épp van. Miért történik az, ami van?

És nézzünk szembe vele.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .