Többször szembesültem mostanában azzal, hogy az emberek zöme fél segítséget kérni.Ugyanis, ha valaki segítségre szorul, akkor az egy gyenge ember, netán „hülye”, (idéztem); és egész biztos valami baj van vele, hogy nem tudja egyedül megoldani a problémáit. Mindig elszomorít ez a hozzáállás.

Ha tanácsot kérek, akkor tulajdonképpen szemléletváltásra van szükségem. Ahogy Einstein is mondja: ugyanazon a szinten nem lehet megoldani a problémákat, ahol azok létre jöttek. Így amikor egy másik emberhez, egy tanácsadóhoz fordulunk, akkor erre a szemléletváltásra van szükségem, erre a tőlem független nézőpontra.

Időnként beleragadunk egy-egy élethelyzet megoldatlanságába, és a saját, unalomig ismert verzión kívül nem látunk más lehetőséget, vagy más gondolatmenetet. Így a helyzet sem változik, legfeljebb még rosszabbá válik.

Ez semmiképp nem azt jelenti, hogy baj van velem, vagy hülye lennék, így működünk mi emberek; így tehát jó dolog egy fixálódó probléma, vagy konfliktus esetén olyan embertől kérni támogatást, aki nincs érintve az én ügyemben, tehát teljes elfogulatlansággal tud tágabb nézőpontból új utat mutatni.

A tágabb nézőpont pedig óhatatlanul is tanulással és fejlődéssel jár. Arra késztet minket, hogy szélesebb legyen a látókörünk, és feladatok, gyakorlatok során meghaladjuk eddigi önmagunkat.

Nos? „Hülye”-e aki segítséget kér? 🙂