Profi megfelelő voltam. Ezt biztosan tudom. Közepesen sok év tapasztalatával köteteket tudnék regélni arról, hogyan lehet mindenkinek megfelelni, vagy legalábbis megpróbálni ezt. Akár órákat is adhatnék belőle, és simán meggazdagodhatnék belőle. De miért is lép fel a megfelelési kényszer?
Ami látszólag jó, nem biztos, hogy az
Mindezt azért tettem, hogy elfogadjanak, és szeressenek. A tapasztalat igazolni látszott a viselkedésem helyességét. Ha úgy tettem, ahogy elvárták, akkor minden rendben volt, igazán remek társaság, ember, stb vagyok. Azonban, ha elhangzott egy általam kiejtett nem szócska, vagy különvélemény, akkor már az egészből igencsak instabil állapot alakult ki. Akkor már nem én voltam a legkedvesebb és legaranyosabb ember, jöhetett a vád, s esetenként a bosszú is. Akárhogy is nézve megérte ez? Sikeresen tönkretéve önmagam szeretetét, elfogadását. Az önmagamba vetett hitet és kiállást.
Az egyéniség elvesztése
De, amiért e kérdés felmerült és e sorokat írom Nektek, egy olyan emberrel történő beszélgetés utáni állapotban vagyok, akit nagyon szeretek. Nem volt kellemes látni őt úgy, hogy teljesen megkérdőjelezte önmagát, az egyéniségét. Úgy érezte, hogy egyáltalán nem szerethető, semmire sem jó, és alkalmatlan arra, hogy őt elfogadják és szeressék. A hibát csak magában kereste, és zokogásba fúlva jutott el arra a pontra, hogy ő semmilyen társaságba és emberi közösségbe nem illik. Mindez azért, mert kedvesének legbelsőbb környezete nem fogadta be őt, irigységgel és meg nem értettséggel fordultak felé. Az én határozott, jellemes, csodálatos egyéniséggel bíró ismerősöm pedig most csírájában sem mutatta a felsorolt jellemzői egyikét sem.
Mindaz, ami Őt önmagává tette, eltűnt, és maradt a görcsös akarás és sírás. Mert hogy ő mindent megtesz a környezetében élőknek kritika nélkül, erőn felül teljesít.Így nem nehéz elképzelni mennyire kimerül abban, hogy kitalálja mások mit várnak tőle, és lesse azokat a szeretetmorzsákat, amiket nem kap meg. A megfelelési kényszer bedarálja.
Nagyon is jól értettem őt. Mivel ugyanezeken a stációkon átmentem. Rutinos megfelelőként pontosan tudtam volna olyan tanácsokat adni, amivel ezt a mérleget átbillenti a maga javára. Mégsem ezt tettem.
Mindenki vágyik befogadásra, elfogadásra. Ez létezésünk egyik alappillére, hiszen társasági lények vagyunk. Persze az alapvető, normál alkalmazkodás, beilleszkedésre való képesség szükséges a mindennapjainkhoz.De amikor már a teljes lelki alapok kezdenek széttöredezni, akkor fel kell tenni a kérdést: megéri-e?
Döntés szorításában
Megéri-e lemondani a belső igazságunkról? Megéri-e mindig más kedvét keresni? Alkalmazkodni más igényeihez, életstílusához, felfogásához?Meddig rendelheted alá magad másoknak? És ami a legfontosabb, tisztában vagyunk-e ennek következményeivel?Így ismerősömnek is ezt mondtam: ne rendelje alá magát csak azért, hogy elfogadják, mert az már feltételhez kötött szeretet. Szeretlek: ha….; de az valódi szeretet? És kell-e az a fajta szeretet? Akkor változzon, ha ő maga nincs már összhangban a saját lényével, és Ő maga akar változni. Az valódi, mély, és őszinte változás lesz.