,,Az elengedés a fejlődés fontos része. Ha mindenhez ragaszkodnánk, akkor még mindig azokat a ruháinkat hordanánk, amiket tinédzser korunkban. Vagy ha nem dobnánk ki dolgokat, amikre nincsen már szükségünk, akkor egyszer csak egy óriási szemétkupac tetején találnánk magunkat. Az élet, a természet, a világ: folyamatosan elenged! Ez a feltétele a fejlődésnek.”
Kereszty András György
Ragaszkodás
Tapasztalom beszélgetések során, hogy mennyire fixálódnak dolgok, gondolatok, érzések az életünkben. Ragaszkodunk ahhoz, ami a miénk: ez lehet egy emlék, lehet egy esemény, egy érzés, tárgy, személy is! Olyan sokszor látom azt, hogy azonosítjuk magunkat az élménnyel, amit megszereztünk, és rettenetesen félünk, hogy elveszíthetjük. Ha foggal-körömmel ragaszkodom ehhez vagy ahhoz, legyen akár ez gondolat, eszme, tárgy vagy személy, és nem növök túl rajta, akkor csak egy helyben állok, és gyakorlatilag mókuskerékben őrölöm a mindennapokat. Hol a valódi öröm így? Hol a változás íze? Ha nem engedem meg a kihívásokat az életemben, akkor gyakorlatilag csak túlélek, és nem tapasztalok. Minden energiám a megőrzéshez megy el.
Pedig az élet tele van változással, új lehetőségekkel, új színekkel, új kapcsolatokkal – és új önmagunkkal!
Akkor is ragaszkodunk, ha az a helyzet, ember, tárgy, stb.…, már nem okoz sem örömet, sem boldogságot, vagy sikerélményt. Ennek ellenére mániákusan rugózunk rajta, és ekkor szintén csak egy helyben toporgunk. Tapasztalom azt is, hogy milyen szépen meg lehet mindent magyarázni különféle (ál)indokokkal. Ezekkel főképp az a baj, hogy rendkívül logikusnak, ésszerűnek tűnnek, így semmi ok nincs rá, hogy ezektől az ember megváljon. Az emberi elme rendkívül leleményes, ha a saját vélt igazát próbálja megmenteni.
Valójában sehol nem vagyunk kreatívabbak, mint ezen a téren. A komfortzónából való kilépés fájdalmas. Az ismerős fájdalomtól szabadulni is fájdalmas. Az őszinteség fájdalmas. Saját magunkkal szembenézni félelmetes.
Te észrevetted-e már a saját életedben a hiábavaló, görcsös ragaszkodásaidat?