Amikor fel kell állítani a határokat

Van az a pont, amikor mások visszaélnek az általad nyújtott kedvességgel. Amit a szép, magyar nyelvünk úgy fejez ki, hogy a kisujjad nyújtod és az egész karod kell. Persze, szép rafináltan, nem nyíltan és egyenesen, nehogy véletlenül is felmerüljön ennek gyanúja.

Van az a pont, amikor az élet határozottan kiköveteli tőled azt, hogy megfejlődd, hogy megmérettesd magad abban, hogy nemet mondj. Mert nincs értelme végletekig eljátszani azt, hogy csupán amiatt, hogy nehogy rosszat gondoljanak rólad, hogy sérüljön az énképed, a jóságos attitűdöd, az egód fényezése miatt csak belemész olyan helyzetekbe, amik végső soron hátráltatnak, s nem építenek.

Van az a pont, amikor rá kell jönnöd, hogy az egészséges önzés nem rossz dolog. Ha megköveteled magadnak a saját életterületed, tiszteletben tartását, akkor paradox módon Te jössz ki jól belőle. Azt gondolnád, akkor fognak jobban kedvelni, ha mindenkinek mindent megteszel. Kedvelni nem, de használni mindenképp fognak.

A felállított keretek egy ponton bezárnak, de vannak életterületek, ahol kellenek a határok. Eddig és ne tovább. Az már embertől – intelligenciától- függ, hogy ezt milyen formában adhatod tudtára.

nonverbal

Leave a Comment

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Shopping Cart
Scroll to Top